Weszelovszká Helena

Arról álmodom, hogy egy olyan országban élek, ahol a minden gyermek a nap minden órájában, minden percében olyan dolgot tud megtanulni, amire az életben valóban szüksége lesz és nem hagy el a remény, hogy az álomvilághoz legalább közeledni tudjak.

Felkészültem ezért bármilyen kihívást elfogadni, hogy ehhez személyesen is hozzájárulhassak, bár legszívesebben egy saját osztályban, egymást támogatva és gazdagítva tanítanám a gyerekeket.

Szakmai utam szakmailag és a térképen is kacskaringós. A nyitrai pedagógiai tanulmányok után csodálatos 15 éven át dolgoztam tanárként és igazgatóhelyettesként a Tvrdošíni Mária Medvecká Általános Iskolában. Később 8 évig a Komáromi Közös Iskolai Hivatalban dolgoztam. Az ezt követő 10 évben, mind a komáromi Rozmaring utcai AI igazgatója igyekeztem egy autentikus, élettel teli iskolát kiépíteni, ahol mindenki biztonságban érzi magát, tanulni akar, és boldogan fejleszti mindazt, ami benne van. Tanár és diák. Egyik sem nélkülözheti a másikat. Folyamatosan képeztem magam, hogy minél jobban megértsem tanáraimat és tanítványaimat. Elvégeztem a Komensky inštitút továbbképzési programját, pedagógiai vezetési készségemet Prágában, a Ředitel naživo kétéves program keretén belül fejlesztettem. Konferenciákon, gyakorlatokon, szakmai közösségekben veszek részt itthon és külföldön, gyakran, mind előadó, ami nem csak szélesíti a látókörömet, hanem elsősorban oktatási rendszerünk fejlesztésének buktatóit, lehetőségeit tárja fel.

Három éve működöm együtt az oktatási minisztériummal a kurikulum megreformálásán, ebből egy évet egyenesen a minisztériumon, állami tanácsadói pozíciójában töltöttem. Most úgy látom, újra itt a helyem, a tanárok és diákok között, mert tudom, hogy egyetlen reform sem happy end. A kurikuláris reform az emberi történelemhez hasonlóan véget nem érő folyamat.

Mentor pozícióban elsősorban a tanárok igényei alapján szeretném az öntudatukat erősíteni, hogy a saját hiteles tanítási stílus a legnagyobb szakmai érték, és ezen nem kell minden divathullámmal változtatni, hogy a diákok letöbbet és legjobban gondolkodással, tapasztalatszerzéssel és hibák elkövetésével tanulnak, hogy az iskola az élet része, nem az ellentéte, hogy az igazi inklúzió nem ott van, ahol a támogató intézkedések száma nő, hanem ott, ahol mindenki saját akaratából segít a másikon. Szeretném kísérni őket, amikor olyan iskolát hoznak létre, ahol azért lesznek boldogok, mert a gyerekek nekik köszönhetően teljes odaadással és örömmel fognak ott tanulni.